Díjazottak

Agyagozok, alkotok és varázsolok. Újat készítek, de régit őrzök. Csodálatos ez az anyag, hiszen a földből kiásva csak egy darab sár, de hozzáértő kezekkel, és hatalmas szívvel csodát lehet belőle és vele véghezvinni. Belőle és vele. Vele, mert csak akkor tehetünk az agyaggal bármit, ha hagyja, és csak akkor hagyja, ha tisztelettel szólunk hozzá. Akkor viszont tényleg varázsolhatunk vele.

A mai modern, rohanó világban a néphagyományok, a népművészet egyre inkább divattá válik, emiatt kicsit sír az egyik szemem az öröm mellett. Örvendetes, hogy egyre több ember használja azokat a tárgyakat, eszközöket, amik a dédapáink és dédanyáink életében mindennaposak voltak, csak a tárgyak, eszközök „lelke” veszett el útközben. Azt gondolom, hogy egy folyamat részei vagyunk, és ha a folyamat jó irányban halad, akkor a lelkek visszatérnek majd azon emberek tárgyaiba, akik szívvel és szeretettel használják eleink örökségét – és ez a cél. Az alapanyagok természetessége, tisztasága és nemessége az, ami egyben korlátoz is bennünket abban, hogy hogyan és mire használjuk őket.

Régit őrzök, az örökségünket vigyázom és vigyázzuk akkor, amikor tisztelegve a régi mesterek előtt továbbéltetjük azt a hagyományt, amit ők a mindennapi életükkel, harcukkal kialakítottak. Az alapanyagok így korlátoznak bennünket, arra használjuk őket, amire „kell”, ami bennük van, azt kell kihozni belőlük. Michelangelo mondta, hogy „… minden kőben benne rejtőzik egy szobor, csak ki kell onnan szabadítani”. Nekem nem a szobrokat kell kiszabadítani, hanem az edényeket és beléjük kell lelket lehelni. És miközben beléjük lehelem a lelket bennem is új élet kezdődik, hiszen ez a csodálatos anyag az én lelkemet is ápolja, vigyázza. Nyugalom és szeretet költözik belém, mikor egy tárgyat elkészítek, hiszen tudom, hogy mit hordoz magában, és remélem, hogy egy másik embernek az életét teszi fényesebbé, örömtelibbé.