Díjazottak

Klitsie-Szabad Boglárka közösségi oldala:

„A hepe után mindig hupa következik!

A Népművészet Ifjú Mestere díjas mesemondóval, Klitsie-Szabad Boglárkával beszélgettünk az élőszavas mesemondás fontosságáról, lehetőségeiről és arról, hogy a mesemondás ismét kezdi a reneszánszát élni.

– Milyen élmények hatására döntöttél úgy, hogy mesélni fogsz?

– Hosszú, és nem minden kanyarulatában tudatos út vezetett odáig, hogy mesemondónak nevezzem magam. Kellett hozzá egy folyton szóban megosztani akaró, beszélni hivatott, beszélgetni szerető ún. »homo narrans«-attitűd, amely már gyerekkoromban is megmutatkozott. Akkortájt gyakran éreztem hátránynak ezt a tulajdonságomat. Az iskolában például nem a legjobb magatartásjegyeket kaptam, és a »Ne szólj szám, nem fáj fejem!«, illetve a »Számolj el tízig, mielőtt megszólalsz!« intelmekkel keltem és feküdtem akkoriban.

Néprajzi tanulmányaim után egy új, inspiráló munkahelyre és szakmai közegbe csöppentem: a Hagyományok Háza Népművészeti Módszertani Műhelyébe, annak is a Folklór osztályába. A népmese területéhez kapcsolódó programok – kiváltképp a 60 órás Magyar Népmese Hagyományos Mesemondás népmesetanfolyam – lehetőséget adtak arra, hogy a szakma kiválóságaitól hallgathassak előadásokat, és hogy bekerüljek egy olyan motiváló körforgásba, ahol kamatoztatni tudom a bennem rejlő erőforrásokat, akaratot a mesemondásra. A tanfolyam minden egyes oktatója, de azok a szakemberek is (pl. Benedek Katalin, Kovács Ágnes, Voigt Vilmos, Raffai Judit, Agócs Gergely, Sándor Ildikó, Gulyás Judit stb.) akiknek tudományos publikációit olvasva töltekeztem, mind-mind hozzájárultak ahhoz, amit idáig elértem a mesemondás területén.

Szólnom kell arról is, hogy nem is igazi út, amelyiken nincs hepe meg hupa, ami nem karistol össze, nem nyomja el a lábad a cipő a gyaloglás közben. Ezekből az utakból lehet tanulni:
legközelebb jobb cipőt választasz, ha ilyen útra indulsz, illetve meg lehet tanulni azt is, hogy hogy a hepe után mindig hupa következik.

A sokszor csetlő-botló, néha ügyetlen mesemondásaimból is mindig tanultam valamit. A gyermek is elesik százszor, amíg megtanul járni. Az öregek, az idős mesemondó mesterek pedig – csak, hogy a hasonlatoknál maradjak – a térképek és az iránytűk az én mesemondói utamon.

– Miért van ma is szükség a meseszóra?

– Visszakérdezek: Miért van szükség ma a művészetekre? Miért szoktunk szép dalokat hallgatni? Miért »pazaroljuk« időnket egy-egy izgalmas művészfilmre? Miért járunk színházba? Az összes válasz kielégíti számomra, a »Miért van szükség a meseszóra?« kérdésre adott lehetséges válaszokat. A többi törekvés (hagyományőrzés, nyelvművelés, figyelemfejlesztés) csak járulékos mellékhatás, amely – ha legfőbb céllá emelkedik – szerintem tönkre is teheti a mesemondást. Ezek számomra – ezt mint művész mondom, és teljesen rendben van és érvényes, ha valaki másképp látja – nem követendő példák. Mint néprajzkutató, nem foglalhatok állást, nem fogalmazok meg értékítéletet, hiszen ezek mind napjaink érdekes társadalmi jelenségei, amelyeknek nem a létjogosultságuk a fontos, hanem a puszta jelenlétük, és az ezeket előhívó okok az izgalmas kérdések.

– Hogyan és mitől lehet ma valaki jó, hiteles és felkészült mesemondó?

– Szerintem attól, ha nem burkolózik be a saját kis világába, és igyekszik minél több módszert, irányzatot megismerni. Megismerni, és nem feltétlen követni! Hogy egy zenei hasonlattal éljek: képzeljünk el egy kobzost, aki csak moldvai gyűjtéseket hallgat, éjjel-nappal moldvai anyagot játszik, moldvai táncházban zenél. A barátai hívják egy ukulele- vagy egy citerakoncertre, de ő mindent visszautasít, ami nem az ő szűken vett területe. Senki nem kényszerítené őt arra, hogy feladja saját művészetét, azonban bizonyos értelemben korlátoltnak tartom, aki ilyen fokon bezárkózik. A másik véglet sem jó: úgy vélem, aki népi előadóművészként minden »új« jelenséget magába szippant, viszont nem tartja meg – hangsúlyozom, jelen esetben a népmesemondásról van szó – a magyar hagyományos mesemondás legfontosabb alapvetéseit, az elveszik a rengetegben.

Nem tudom elfogadni a memoriterként bemagolt szövegfelmondást – prózamondást – felnőtt, tudatos művészek esetében.

Nekik már alapvetően tudniuk kellene, hogy a népmese egy folklórműfaj, amely élőszóban terjed és változatokban él. Ehhez képest rengeteg helyen a másodlagos szóbeliség szabályai jellemzik a mesemondást: a szó szerinti szövegfelmondás az, ami dominál.

– Tavaly elnyerted a Népművészet Ifjú Mestere díjat, és ugyanebben az évben Népművészet Mestere lett Csipkés Vilmos arlói mesemondó is. Milyen a szakmai kapcsolat közöttetek?

– Nagyon nagy örömmel tölt el, hogy részese lehettem annak a folyamatnak, ami Vili bácsit ehhez az állami kitüntetéshez segítette. Ahogyan mondta: »Bogárka felfedezett.« Mivel Vili bácsi Ózdon él, így telefonon szoktunk beszélni és évente többször személyesen is találkozunk. Jelenleg Varga Norbert folklórkutató kollégámmal és Vörös Előd operatőrrel dolgozunk Vili bácsi mesegyűjtéséből készült köteten. A koronavírus-járvány okozta kényszerű otthoni munkavégzés miatt több lehetőségeim van a meséit gépelni, illetve majd a bevezető tanulmányt írni. A kötet 2021-ben fog megjelenik a Hagyományok Háza kiadásában, audiovizuális melléklettel.

– Mennyire tartod mesterednek Csipkés Vilmost, volt-e olyan szakmai kérdés, probléma, melyet az ő meséin vagy a vele folytatott beszélgetéseken keresztül sikerült megválaszolnod vagy megértened?

– Vilmos bácsit egyértelműen a mesteremnek tartom.

Ezt nem egy klasszikus mester-tanítvány helyzetként kell értelmezni, hiszen inkább vagyok mellette csendes megfigyelő, mint tanítvány, akit ő javítgat, terelget.

Egyedül a Hetedhét Hatvan Népmesefesztiválon volt példa arra, hogy hallhatott engem mesét mondani, s lehet ez így is marad. Egyszerűen minden pillanatot elvesztegetettnek gondolok, amíg együtt vagyunk, és ő nem mesél vagy beszél. A legtöbbet a mesei nyelvezet tárgykörében tanultam tőle. Improvizálni, aktualizálni annál kevésbé. Rengeteg mesét tud, de én csak párat tudok egészében az ő repertoárjából. Ennek egyik oka, hogy a »zsíros«, főleg férfiszájba illő meséket csak hallgatni szeretem, de mondani nem. A másik ok pedig, hogy nagyon bonyolultak a meséi.

Jó memóriám van, de a Hittonóberen, a Ződ libán és a Beborított Borbálán kívül más mesét még nem mondtam tőle. Ez utóbbi azért is különösen kedves a számomra, mert ez volt az egyik mese, amivel megnyertem a Népművészet Ifjú Mestere díjat.

A Vili bácsival folytatott beszélgetéseken és mesemondási stílusán keresztül értettem meg – a gyakorlatban is –, hogy az a tény, hogy valaki reprodukáló vagy alkotó típusú mesemondó nem mércéje a tehetségnek és hallgathatóságnak. Vili bácsi az előbbi, tehát reprodukáló mesemondó, aki meséit szinte mindig ugyanúgy mondja el. Míg utóbbi, az alkotó típusú mesemondó új szereplőket, új mesei elemeket teremt, több típust összekapcsol, fantáziája folyamatosan csapong a mesemondás során.

– Sokszor elhangzik, hogy a népi kultúra, a népmesemondás az utolsó óráit éli. Mennyire van ez így? Találhatunk még mesemondókat?

– Mindez attól függ, mit értünk mesemondó alatt. Ha a klasszikus értelemben vett hagyományos mesemondókat értjük, akik még a hagyományos közösségekben és mesemondói alkalmakon (pl. katonaság, tollfosztó, virrasztó stb.) sajátították el a mesemondást a másolás útján, akkor azt kell mondjam, hogy mára ritka, mint a fehér holló. Csipkés Vili bácsi azonban még közéjük tartozik.

De ha a magamfajta, revival, mozgalmi, tudatos módon tanuló mesemondókat is ideértjük, akkor már szerencsére egyre többen vagyunk: a Meseszó Egyesület tagjai vagy az előbb említett Hagyományok Háza mesemondó-képzésén végzett hallgatók.

Nem csak Magyarországon, de a világ számos más táján is vannak ún. »storytellerek« (történetmondók), akik – többek között – népmeséket is mondanak. Újraéled a mesemondás, újraéled a történetmesélés mint művészet.

– Mi lehet a mese mint műfaj jövője? A gyermekszobák és egyetemi előadások falai között marad csak meg?

– Szerintem most indul a népmese- és a történetmondás reneszánsza. Szervezetek alakulnak, online és személyes kurzusok létesülnek a mesére fókuszálva. Az, hogy ki hogyan közelít hozzá, már egy másik kérdés. Mára boldog, boldogtalan ért a meséhez, van, aki gyógyít vele, van, aki önmegvalósít, van, aki nyelvművelésre használja, és van, aki »pusztán« csak mesét mond: mindegyik napjaink jelensége.

A Meseszó Egyesület az a szakma közösség, amelynek céljaival, értékrendjével azonosulni tudok, ezért is vagyok évek óta aktív tagja a szervezetnek. Számos egyedi kezdeményezést és feladatot vállalt fel az egyesület: mesélést hajléktalanoknak, fesztiválszervezést, mesekocsmák létrehozását, de létrejött a mentorprogramunk, az „Adj egy mesét ajándékba” program is. Az a sok-sok egyéb színvonalas ötlet, amit ez az egyesület tesz a szövegfolklór – így a népmese – védelmében és érdekében, páratlan itthon, és büszkeséggel tölt el."

Tóth Gábor (vasarnap.hu)