Díjazottak

„13 éves korom óta táncolok, mely néhány éve hivatásommá is vált. Táncosként és pedagógusként is tevékenykedem számos együttesnél kisgyerekektől kezdve a felnőtt korosztályig. Tanulmányaimat a Magyar Táncművészeti Egyetemen végeztem. 2019-ben az Országos Szólótáncfesztiválon Aranygyöngyös címet nyertem."

„Marosy Gerda Veszprémben született 1990-ben, a kertvárosban nevelkedett, közel a városi uszodához. Hogy telt a gyerekkora, ez volt az első kérdésünk. Meg hogy jó gyerek volt-e. – Nagyon jó gyerek voltam – kaptuk a választ –, jól is tanultam. Amúgy pedig a családban régi hagyománya van annak, hogy mindenki sportol és valamilyen művészeti ágban jeleskedik.

Interjú A Népművészet Ifjú Mestere-díjjal augusztus 20-án kitüntetett táncossal

– Mekkora a család?
– Öten vagyunk testvérek, két bátyám, egy nővérem és egy hugom van, én vagyok tehát a negyedik a sorban. Édesapámék hatan voltak, máshol is van öt gyerek, úgyhogy a nagy család mindig is fontos volt számomra.

– Jól tanult, sportolt, teli volt gyerekzajongással a környezete. A kilencvenes évek szabadságmámoros igézetében nődögélt.
– Sok-sok mozgás volt az életemben. Kétéves koromtól úsztam, az általános iskolában elkezdtem zongorázni, díjlovagoltam is, mert édesapám sokáig díjugrató volt, édesanyám pedig atléta. A bátyáim és a nővérem is jártak táncolni az alsó tagozatban, láttam őket, úgyhogy ez is adott egy lökést arra, hogy magam is kipróbáljam.

– A tánchoz, miként a sportokhoz is kell egy-egy tanár, akinek gyerekként hinni tud az ember.
– Szerencsém volt. Nekem Nagy Marianna volt az első tánctanárom, meg aztán Hajdú Péter, becenevén Sáti. Később igen sokat tanultam Kovács Norbert Cimbitől, akihez sok-sok tábori élmény fűz. Volt egyébként egy olyan időszakom, amikor abba szerettem volna hagyni a táncot, éspedig azért, mert féltem az akkori tánctanáraimtól. De sose mertem nekik erről beszélni. A gimiben volt egy végső elbizonytalanodásom, mert jött az, hogy inkább orvos szeretnék lenni, és a tanulást gondoltam erősíteni. De aztán szerencsére nem hagytam abba. Megmaradt a tánc. Egy életre.

– Emlékszik-e az első komolyabb fellépésére?
– Arra nem, de az első fellépésemre igen. Ott volt édesanyám, fogta a fejét, és azt kérdezte, mit keres ez a gyerek itt a hátsó sorban. Ott bicegtem, de egy évre rá elküldtek szólótáncversenyre, ahol az egész iskolából csak én kaptam díjat.

– Hát akkor elég hamar elindult a karrierje fölfelé.
– Szerettem mindenhez úgy odaállni, hogy száz százalékot beleadjak. Komolyan vettem a feladataimat.

– A tánc hasonlít a zenekarhoz vagy a sportcsapathoz, ha valaki bekerül egy belső buborékba, ami bizonyos vonatkozásokban meg is védi a külső ingerekkel szemben, alkalmazkodnia kell hozzá. Az viszont jó, hogy az embernek közösségben kell működnie, nem nyomja agyon az egyéni felelősség. Noha szólótáncot is jár, de aztán visszaáll a többiek közé a karba.
– Szerencsére ez nekem nem volt nehéz, mert a nagy család miatt sokat és sokszor voltam közösségben. A mai napig úgy vagyunk a gyerekkori táncos barátaimmal, hogy összejárunk és tartjuk a kapcsolatot. Végül is együtt nőttünk fel, mindenki tudott a másik nyavalyáiról és bajáról, jóban-rosszban együtt voltunk. A hagyományápolás és a táncház benne volt a szüleim generációjának gondolkodásában is, igaz, hogy vidéken nem volt ennek olyan nagy divatja, mint a nagyvárosokban. Amikor Pestre kerültem, rengeteget jártunk, már nem is táncházba, hanem inkább afféle folk-kocsmákba. Jó volt a muzsika, ha volt kedvünk, táncoltunk…

– …és azért nem volt idegen a tánc a közös mulatozástól, kortyolgatásoktól sem. Még az is előfordulhatott, hogy a legények a kelleténél talán többet ittak…
– …nem csak a legények. A leányok is kitettek magukért.

– Amikor megtörtént a váltás, és amatőr táncosból profi lett, az bizonyára fontos döntés volt az életében.
– Ez egyben életmódváltásnak is bizonyult. A gimnázium utolsó évében történt, amikor rájöttem, hogy mégse orvos leszek. Leadtam a biológia, a kémia és az angol-fakultációt, mert érdekeltek ugyan ezek a tudományok, de rájöttem, hogy nem bírok egy helyben annyit ülni és tanulni. Döntöttem, hogy akkor jöjjön a tánc!

– A Szilas Néptáncegyüttesben a fellépések mellett a művészeti vezetői teendőket is ellátja, tanítja a gyerekeket is. Ez újabb felelősség, mert már egy egész generáció felnéz magára. És a gyerekek olyanok akarnak lenni, „mint a Gerda”. Tehát az, hogy elmegyünk fellépni, megnyerjük a díjakat, egy dolog. Itt már a gyerekeket kell bevezetni a tánc varázslatos világába.
– Plusz még az, hogy túl kell velük élni közösen a gyerekkort, a kamaszkort is. Azt szoktam nekik mondani, hogy őrizzék meg a helyes egyensúlyt, tanuljanak is, de szeressék és élvezzék a táncot. Szokták kérdezni, hogy meddig lehet táncolni. Azt tudom erre mondani, hogy ameddig bírja az ember. Ismerek nyolcvanéves táncost is, úgyhogy nincs ok az elkeseredésre. Sokat jártunk Erdélybe gyűjtőúton, a legnagyobb élményem egy észak-mezőségi faluból, Bálványoscsabáról való, itt a kilencvenes évek elején is videóra vettek táncokat, nekem pedig lehetőségem volt az akkoriakkal együtt táncolni. Öt éve jártam ott, azokkal táncoltam, akiket ezeken a régi filmeken láttam. Hetven-nyolcvan közöttiek voltak. Mindent tudnak.

– Mi a folytatás? Milyen tervei vannak? Most megkapta A Népművészet Ifjú Mestere kitüntetést, ez újabb lépcsőfok a csúcsra vezető úton.
– Az a tervem, hogy művészetivezető-társammal, Józsa Tomival feljebb vigyük az együttest, országos minősítőre készülünk, szeretnénk újból kiválóan minősített együttest létrehozni. Szerencsére jó a csapat, a felnőtt és az ifi generáció is kezd nagyon szépen összecsiszolódni. Velük készítjük az új műsorunkat 2021-re…

– Végre valaki, aki ki meri ezeket a távoli évszámokat mondani.
– Előre tervezünk. Szólistaként is vannak terveim, szeretném az Örökös Aranygyöngyös táncos címet begyűjteni, egy már van, még kettőt kell hozzá megszerezni, kétévente rendezik a táncosok legnívósabb hazai versenyét, ott lehet rá szert tenni. Szerepeltünk Tamással a Fölszállott a pávában 2017-ben, a középdöntőig jutottunk el a legjobb táncospárok versenyében. Kaptam már korábban egy fődíjat 2009-ben a keszthelyi Helikoni Ünnepségeken az akkori táncospárommal, úgyhogy van azért előéletem, számos gyerekszóló versenyen indultam. Rengeteget köszönhetek Sikentáncz Szilveszternek, akivel akkor találkoztam, amikor még a Vadrózsában táncoltam. Eljött egyszer egy próbára – Józsa Tomi már itt dolgozott nála a Szilasban –, és megkérdezte, mi lenne, ha én is tanítanék. Ilyen véletlen folytán kerültem a Szilasba. Neki köszönhetem, hogy így alakult.

– Tiszteletre méltó a szakmai közönség előtti verseny, de én mégis azt szeretem leginkább, amikor végtelenül egyszerű környezetben tűnik föl az együttes Újpalotán vagy helyi közösségi rendezvényeken. Irgalmatlan szeretet övezi a ténykedésüket, én is csodálattal csüngök a színpad szélén, amikor a félamatőr videóimat csinálom. Ez az igazi a néptáncban: a néppel való találkozás. Azt se felejtsük el, hogy a kerület jól csengő márkavédjegye a Szilas.
– A jelenlegi táncmozgalomban talán mi vagyunk az egyetlenek, akik a környékbeli táncokkal ilyen mélyreható módon foglalkozunk. Budapest és környéke, Rákospalota, Maglód, Veresegyház, Isaszeg táncai elevenednek meg általunk, készítettünk ebből egy antológiát, amit szeretnénk továbbvinni. Vannak ruhák, amelyeket kifejezetten a rákosmenti összeállításhoz kaptunk Veresegyházról, de Rákospalotáról is előkerültek nagyon régi viselt darabok. Maglód táncaiból és táncéletéből írtam az ifjúmesteri dolgozatomat, onnan is tudtam eredeti ruhákat hozni. A legújabbakat pedig varrattuk. De jobban szeretjük a régi hiteles darabokat, azokat kell összegyűjteni.

– Azért az érdekes, hogy változnak az idők, letarol mindent a számítástechnika, a gyerekek nyomkodják a kütyüket, a néptánc szeretete mégsem lanyhul.
– Ezt veszem észre én is. Tavaly egy új csoportot is tudtunk indítani. A táncot érintő érdeklődés mögött ott van az is, hogy az emberek vágynak vissza a természetbe, keresik önmagukat, és van rá remény, hogy ez sikerülhet nekik. Ehhez próbálunk mi a magunk egyszerű eszközeivel segítséget nyújtani."

(Perpal.hu, Rab László, 2019. augusztus 26.)